Előadásom címe átvétel: Balassa Péter Kosztolányi születésének centenáriumán írt hasonló címmel dolgozatot (Balassa Péter: Kosztolányi és a szegénység. Az Édes Anna világképéről. Új Írás, 1985/11. 110–116.), kimerítően vizsgálta Kosztolányi szegénységről vallott etikai nézeteit és a (cselédi) szegénység nyelvi ábrázolását. Ezzel tehát nem foglalkozom. Sőt azzal sem, de említésre mindenképp érdemes, amit Veres András szintén az Édes Anna kapcsán jegyzett meg, hogy Kosztolányi az úr-szolga viszony, az alá-fölérendeltség ellen annyira tiltakozott, „olyan erősen élt benne az irtózás, hogy még a grammatikai parancsoló módot is kiiktatta szövegeiből: felszólító mondatai végén pont áll a felkiáltójel helyén”. (Veres András: A „homo aestheticus”. Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe. Literatura, 2004. 3–4. 293–307.) ¹

Kosztolányi sokat írt a szegényebb emberekről, verset is, novellát is, regényt is. Viszont egész életében újságíró is volt, így tehát kvázi feladata volt szólni a társadalom nélkülözőiről. De még ez is hatalmas anyag, kisebb merítésre van csak lehetőségünk.

A szegények egy szűkebb csoportjáról, a koldusokról többször írt. És mivel az írások – szám szerint öt – elég nagy időintervallumban születtek, 1906 és 1927 között, jól vizsgálható a zsurnaliszta Kosztolányi véleménye velük kapcsolatban. Az öt cikket érdemes kronológiai sorrendben olvasni.

Hosszasabb értelmezésükre most nem vállalkozhatok, ezért csupán ismertetem őket, az egyikre jobban kitérve.

Az elsőt – Koldusok – 1906-ban írta Kosztolányi, általánosságban szól a problémáról: „A nagy városok kedveznek a koldustársadalom kifejlődésének”, pedig – ahogy írja – „a koldusoknak a városban (…) semmi helyük sincs. A rongy, a nyomor, a betegség csak esztétikai érzékünket sérti. S ma már senki sem annyira naiv, hogy hinne akár az alamizsnaadó, akár az alamizsnakapó megnemesülésében azért, mert pár fillért kicseréltek egymás közt. Mindenekelőtt az alamizsnát sohasem emberszeretetből, vagy más erkölcsi indokból adjuk, hanem tisztán kényszerítő érzelmek, fizikai fájdalmak nyomása alatt.

Megyünk például az úton, s ha egy fogatlan, az anatómiai intézetek boncasztalára predesztinált anyóka tízfillérnyi rokonszenv- és sajnálatérzést kelt bennünk, akkor meghatottan átadjuk a tíz fillérünket. Ha jobban megindít, hajlandók vagyunk talán húsz fillérig, sőt a koronáig is.

A társadalom nagy hibát követ el, mikor tétlenül nézi a koldusok henye elszaporodását. Az alamizsna megszabadít bennünket pár pillanatnyi lelkiismeret-furdalástól, de a másik oldalon meg a koldulást kenyérkeresetté emeli s ezer, s ezer koldust nevel.”

A második cikket 1913-ban írta, és megint Koldusok a címe. (A harmadiknak is az lesz.) Ebben, a másodikban, a nagykanizsai koldussztrájkról ír, s ennek kapcsán a korabeli szegényházak embertelen körülményeiről, a harmadikban – tényleg Koldusok a címe –, melyet 1917- ben írt, a háborúban megfogyatkozott számú alamizsnakérőkről szólt. A sor ötödik (!) tagja – igen, egyet átugrottunk, de korántsem véletlenül – 1927-ben keletkezett, egy talán valós, talán kitalált riport egy koldussal – az írás később az Alakok című kötetben kapott helyet.

Az átugrott negyedik darab címe: Szigorú koldus. 1922-es, s benne egy régi, békebeli alakot ír meg: „Én azonban emlékszem egy koldusra, aki hajdan, a béke idején, bolygott közöttünk, az irodalmi kávéházak füstfelhőiben, emelt fejjel. A mai emberekhez hasonlítva catói jellemnek tekinthető, s megérdemli, hogy lerajzoljam, és megmentsem a feledéstől. (…) Évekig éjjeli menedékhelyeken lakott, s főképp a kávéházakba jött cserkészni, úgynevezett „művészasztalok”-hoz. Ismeretlent nem szólított meg. Annál jobban ragaszkodott azonban régi ismerőseihez. ő a koldulást bizalmi kérdésnek tekintette.

Rendesen megállt asztalom előtt, kifeszítve cingár testét, reám meresztve szigorú szemét, s várt, míg olvasom az újságot, vagy megiszom a kávét. Akkor majdnem halk, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondta:

– Nyolcvanöt. (…)

Első ízben átnyújtottam neki egy koronát. Szótlanul mellényzsebébe tette, a másik mellényzsebéből pedig kivett tizenöt fillért. Visszaadott, mint egy fizetőpincér, majd köszönet és köszönés nélkül távozott. Ez volt a rendszere, melyhez könyörtelenül ragaszkodott.

Beszélni nem lehetett vele. Semmiféle kérdésre nem válaszolt. Mástól tudtam meg, hogy egykor, míg élt, könyveket írt, sok nyelven beszélt. (…)

Egyszer kora hajnalban bandukoltam hazafelé. Elhagyott budai utcán találkoztam vele.

– Twenty-two.

Már csak huszonkét fillért kért. Úgy látszik, az általános jólétre való tekintettel leszállította alattvalói adóját. Gyönyörű idők jártak akkor. Kértem, magyarázza meg, milyen pénzügyi politikát folytat mostanában, de ő ezúttal sem mutatkozott hajlandónak részletesebb felvilágosításra. Végül váratlanul ezt kérdeztem tőle:

– Ön író?

Rám meredt szótlanul. Aztán rekedt, mély torkában, mely eddig csak számokat hörgött, szesztől, régi cigarettafüsttől rozsdás hangszálai csikorogni kezdtek.

– Igen – szólt és gondolkozott –, volt író vagyok.”

A koldussá lett író képe érezhetően több mint egy anekdota. S hogy mennyire több, és miért több, arról egy másik Kosztolányi-írás árulkodik legjobban. Nem szép rész következik.

Kosztolányi 1919 és 1921 között a szélsőjobboldali, nyíltan antiszemita nézeteket valló Új Nemzedék belső munkatársa volt. Itt jelent meg A magyar irodalom és az ő irodalmuk című, hét részből álló cikksorozata, amely egy főcím alatt jelent meg, de nem folytatásokban közölt egybefüggő szöveg.

A cikksorozatot névaláírás nélkül közölték. Bár Lengyel Andrással közösen sikerült (szerintem és András szerint legalább) minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy a sorozatot Kosztolányi írta, a szakma egy része természetszerűleg nem ismeri el az azonosítás érveit és Kosztolányi szerzőségét. Nem illik a képbe. A Kosztolányi Dezső kritikai kiadás másik vezetője, Veres András viszont elfogadja, bár ő is elég sokat szokott polemizálni Lengyel Andrással, leginkább József Attila kapcsán.

Nem volt könnyű a cikk közlése sem: a Kosztolányi-írást, és a hozzá kapcsolódó két tanulmányt több lap is visszadobta, „kényes” volta miatt. Volt szerkesztő, aki nyíltan bevallotta, fél az aktuálpolitikai következményeitől. Ezért a három szöveg végül szándékoltan egy kis példányszámú múzeumi évkönyvben jelent meg, a széles nyilvánosságtól elzárva, nehogy a Goj Motorosok a zászlójukra hímezzék Kosztolányi nevét, mondván „már a Dezső is velünk volt”. (Itt jegyezném meg, hogy Kosztolányi névtelenül közölt cikkeit „kettős mérce” szerint méri a szakma: ha nem „kínos” írásokról van szó, kötetbe rendezve kiadják és ünneplik, hogy egy kötetnyi új Kosztolányi jelent meg – ilyen kötetek a Pesti utca, a Tere-fere vagy az Innen-onnan –, ha viszont valami „baj” van a Kosztolányi-írással, akkor az nem Kosztolányi. Ez persze érthető szempont, de nem védhető.)

A továbbiakban természetesen úgy beszélek a cikkről, hogy annak írója Kosztolányi. Témája pedig az a Cholnoky Viktor, aki határozottan „feljövőben van”, nő az irodalmi presztízse.

Cholnoky híres szegény, „nélkülöző” író volt, mint az öccse, László is, de hogy ez persze menynyiben az ő hibája – vö.: alkoholizmus – most nem témája az előadásnak. Nézzük inkább azt, mit mond Kosztolányi „a magyar író” szegénységének okáról. Kosztolányi jól ismerte Cholnokyt, jól ismerte helyzetét is: nemcsak együtt dolgoztak A Hétnél, hanem egyféle mester-tanítvány viszony is volt köztük.

A magyar irodalom és az ő irodalmuk sorozat negyedik részeként, 1920. szeptember 30-án jelent meg az Egy nagy tehetség kálváriája című írás. Érdemes teljes terjedelmében idézni:

„Hogy hol vannak az elnyomott tehetségek? Ezt merészelik kérdezni odaát?

A magyar irodalom alkonyodó egén Cholnoky Viktor volt az esthajnali csillag. Amit írt, az irodalom volt. Kristálytiszta, ragyogó művészet. Egy hanyagul odavetett mondatában több tehetség csillogott, mint az ő egész irodalmukban. Lelkét lehelte abba, amit alkotott, és sebzett szíve vérével írta a magyar irodalom remek dolgozatait.

És ugyanakkor, amikor ők hintón jártak a Stefániára és lipótvárosi mecénások pénzén Párizs aszfaltján szaladtak divatos kokottok karcsú bokái után, Cholnoky Viktor, a modern magyar irodalom legkimagaslóbb alakja, a Gellérthegy tetején, a citadella egyik barlanglakásában lakott hűséges hitvesével és éhező kis családjával.

A nyomor, a gond, a szenvedés megőrölte a testét, sudár alakja korán meggörnyedt, térde megroggyant, hajának fürtjei megfehéredtek, jóságos kék szemében a fájdalom könnye fénylett, mint két örök üvegcsepp, orcáján kétoldalt kivirítottak a tüdővész rózsái, de ő csak dolgozott tovább szorgalmasan, a szívével, a lelkével, az eszével.

Kiss Józsefnek, a Lipótváros bálványozott poétájának volt a rabszolgája, odaláncolva A Hét szerkesztőségi asztalához hosszú éveken által. Míg gazdája a bankoktól kapott nehéz ezresekkel a Lipótvárosi Kaszinó kártyatermében verte a blattot, addig Cholnoky Viktor görnyedve írta A Hétbe lángoló betűkkel a szép napkeleti történeteket, az izgalmas regényfolytatásokat, az aranyból faragott vezércikkeket és a gyémánthumorú elmefuttatásokat.

Keserves éhbér volt a fizetsége. Barna kenyér. Liptai túró. És néha az se, csak egy kis olcsó ital, hogy bódító alkoholba fojtsa búbánatát, amiért a sors ezidőtájt, amikor Molnár Ferenc és társai nagy dobszóval előretörtek, oly mostoha volt a magyar tehetségekkel szemben. Észre sem vették, pedig kultuszt kellett volna csinálni belőle, csak amikor híre járt, hogy haldoklik a kórházi ágyon, akkor bújtak össze »kortársai«, hogy segítsenek rajta, de már késő volt. Csak a Jókai-leplét teríthették rá. Díszsírhelyet jártak ki neki a köztemetőben.

Egy szép őszi napon nem tudott felkelni. Felesége elrohant Tolnai Simonhoz, aki égig érő palotát épített magának a magyar tehetségek munkáiból, ahhoz a kiadóhoz, aki híres volt arról, hogy ötven krajcárjával és forintjával vásárolta össze az íróktól a napilapok hasábjain már egyszer megjelent novellákat, és tíz korona előleget kért tőle, hogy lázas urához orvost hívhasson. A hatalmas kőpalota kőszívű tulajdonosa erre azt mondta, hogy előleget nem ad, ellenben ha Cholnoky küld öt darab régi, megjelent novellát, szívesen fizet öt forintot.

Sírva ment haza az asszony. Cholnoky felkelt. Odaállt az asztalhoz, s mert már minden megjelent novelláját eladta, szóval nem volt régi novellája, írt öt új novellát együlőhelyében, hajnalig írt lázasan, aztán visszafeküdt még lázasabban. Reggel elment az asszony a kőszívű kiadóhoz, aki az öt novellát megvette két koronájával, hogy hiszen azok már úgyis »megjelentek valahol, csak le vannak másolva«.

Cholnoky küzdött, dolgozott fáradt testtel, betegen, nem bírta sokáig. Kidőlt. Szép, sápadt magyar arcára odafagyott a megváltó mosoly…

És »ők« írtak róla nekrológot:

– Cholnoky Viktor meghalt. Nagyon tehetséges író volt, de – nem tudta magát adminisztrálni.”

Nem vitás: amit Kosztolányi itt a szegénységről mond, az már korántsem csupán részvét-kérdés. Kosztolányi, Cholnokyhoz hasonlóan egy deklasszálódott család sarja volt: szüleinek a felmenői még nemesek, ő maga már polgári család szülötte. Így viszont a szegénység-téma más értelmezést nyer: Kosztolányi jellegzetes, de rejtett, bújtatott modernitás- és kapitalizmuskritikája van benne. Jelen esetben megfejelve egy jó adag antiszemitizmussal.

A cikksorozat következő része ezt a témát viszi tovább, amikor „A pénz szerepé”-ről szól. Előbbiek ismeretében nem lesz meglepő, amit a magyar kultúrát féltő Kosztolányi mond: „A mindennapi kenyér után elkeseredetten szaladgáló szegény magyar írókat, akik mögött millió és millió magyar ember állt és sok ezer dúsgazdag, tősgyökeres magyar ember, senki sem támogatta. Nem hát, mert nem volt senki, aki a faji összetartás veszedelmére felhívta volna a tehetős magyarság figyelmét. Vázsonyi Vilmos, Krausz Simon, Hatvany Lajos, Polnay Jenő éveken át dolgoztak, hogy a vagyonos zsidóságot a legnagyobb áldozatkészségre serkentsék a zsidó kultúra fejlesztésére. Ha az ő íróik bajban vannak, tíz perc alatt összetelefonálnak pár százezer, s ha kell, több millió koronát is. Így aztán könnyű volt az ő irodalmuknak és az ő művészetüknek a magyar irodalom és magyar művészet fölé kerülni.

Az előző kormányok is mostohán bántak a magyar írókkal. Nevetséges összeggel, ezer korona ösztöndíjjal küldött az állam külföldi tanulmányútra két magyar írót ugyanakkor, mikor a szomszédos kis Szerbia öt íróját és öt képzőművészét küldte külföldre egyenként ötezer frank évi ösztöndíjjal.

Értsük meg jól: a magyar irodalom feltámasztásához pénz kell. Sok-sok pénz. És a magyarságnak sok-sok szeretete a magyar írók művészi törekvése iránt. Támogatni, táplálni, pénzelni kell a magyar kultúrát, hogy erőre kaphasson, mert csak így állhat talpra a magyarság.”

Na igen, szegénység ellen legjobb a pénz.

Mindez, mint említettem, csak egy vékony szelete Kosztolányinak a szegénységről írott cikkeiből. Önálló kötetet lehetne összeállítani a témával foglalkozó írásaiból (és ez a virtuális kötet idővel bővülne is, a jelenleg is folyó forrásfeltárásnak köszönhetően). Természetesen nem lehetne megkerülni a szépirodalmi műveit sem, verseit, prózáit. Szimptomatikus, hogy ezekben is a „kisemberek” érdekelték. Olyan jól ismert novellák is helyet kapnának itt, mint pl. a Kulcs… vagy például jellemzőnek tartom, hogy utolsó, Tengerszem című novelláskötetének Latin arcélek ciklusában is császárokat és rabszolgákat írt meg.

És akkor A szegény kisgyermek panaszairól még nem is szóltam.